Zephyr Spring

Kedveseim!

Megint hosszabb idő után írok. Most kivételesen nem azért, mert nem történt semmi említésre méltó. Viszont az elmúlt néhány kalandban családtagok is részt vettek, és így azt hiszem, mire megírtam volna egy bekezdést, már az ezt olvasók jelentős részének nem tudtam volna újat mondani. Most azonban egyedül indultam útnak, és így egyrészt talán tudok újat mondani, másrészt a grafománságomnak szüksége van rá, hogy ezt leírjam – legalább magamnak. Így ez viszonylag hosszú és részletes lesz, csak figyelmeztetésképp.

Az úgy volt, hogy szerettem volna valami természetközeli (emberektől távoli) helyen tölteni némi időt a nyáron. Erre a két utolsó körös opcióból az egyik Svédország északi része lett volna, a másik az Elátkozott hegyek Montenegró-Albánia-Koszovó határain. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert arrafelé még nem jártam, míg Svédországban már többször is, ráadásul júliusban bejártam Norvégia északi részét. Mellékes tanulság, hogy Európában meglehetős kihívás infrastruktúrától távol kerülni. Én mindenesetre megpróbáltam. Az Elátkozott hegységről azt olvastam, hogy olyan nehéz rajta átkelni (ezért is lett belőle országhatár) hogy kontinentális Európa utolsó pontja, ahol a természet békén van hagyva. 

Ebben reménykedve keltem útra egy pénteken munka után, amikor Podgoricába repültem egy esti géppel. A podgoricai reptér nagyon apró. Olyannyira, hogy nem is vettem észre, hogy hol adják ki a csomagokat, szépen kisétáltam. Szerencsére minden gond nélkül visszaengedtek, és a csomagom is megérkezett. Este hét után nem jár a transzferbusz, úgyhogy taxiba ültem, ami potom 15 euróért elvitt a szállásomra. A szállást az alapján választottam, hogy másnap reggel indultam tovább, úgyhogy viszonylag városközpont, a pályaudvarhoz közel. A címen, ahol a taxis kitett, nem volt nyoma szállásnak, és nem is nézett ki városközpontnak, csupa szovjet panel állt végig az utcán. Szerencsére kinyomtattam a foglalás adatait, és így föl tudtam hívni a szállásadómat, aki azt mondta, máris küldi az apját. Némi várakozás után meg is jelent az apuka, aki angolul nem beszélt, de azért sikerült megértenünk egymást. Bevitt az épületbe, ami nagyon lerobbant volt, de ehhez képest a lakás gyönyörű, tiszta, frissen felújított, légkondis. 

Jó kis alvás után másnap viszonylag korán felkerekedtem, mert a transzferem előtt még gázt kellett szereznem (mert azzal ugyebár nem szabad repülni). Otthon komoly kutatómunkát végeztem, hogy hol lehet Podgoricában este fél tíz és reggel kilenc között gázt venni, és három opciót is kiírtam magamnak. Az első egy Praktiker típusú üzlet volt, ahol szépen sorbaálltam a többi nyitásra váró helyi szakival, de itt sajnos nem találtam olyan palackot, amit lehetett volna a főzőmre csatlakoztatni. A következő egy szupermarket volt, itt vettem némi reggelit, de gáz itt sem volt. A harmadik egy benzinkút volt, ahol vettem egy nagy vizet, de a gázzal nem volt szerencsém. Úgyhogy visszamentem az első helyre, mert ott legalább volt gáz, csak nem a megfelelő. És légkondi is, ami nagyon jól esett, mert az aszfalt már reggel is ontotta a hőt. Némi kalimpálás után az egyik eladó előhozott egy gázpalackot a raktárból, és ki is próbálta, hogy működik a főzőmmel. Ennek annyira örültem, hogy nem is bántam, hogy háromszor akkora, mint amit terveztem venni (és így annyival nehezebb is cipelni). 

Gázpalack begyűjtve, indultam megkeresni a kaszinót, ami előtt a transzfer megállt. Közben még beugrottam egy patikába, ahol vettem némi drága naptejet, mert reggel felfedeztem, hogy a tubus, amit magammal hoztam, szinte üres. A kaszinó előtt épp locsolták a betont, és még árnyék is volt, úgyhogy a relatív hűvösben lehuppantam és írtam egy kis naplót, amíg rám nem dudáltak. Megjött a kocsi – az ügyintéző előre figyelmeztetett, hogy a sofőr nem beszél angolul, de azért a lényeget sikerült megbeszélnünk. Útitársaim egy német pár voltak, így négyen indultunk útnak Theth irányába. Theth az az albániai falu, ameddig megy út. A határon várakozás azokra az időkre emlékeztetett, mikor kicsi koromban a román határon próbáltunk átjutni. Szerencsére fél óránál nem volt több az egész. Nagyon szép helyeken mentünk, csak az volt szomorú, hogy az út mellett mennyi a szemét. Ez sajnos egy visszatérő motívum az egész utam alatt. Ez távolságban nem sok, nem is értettem, hogy miért számolnak négy órát az útra, de a hegyen annyira lassan kellett menni, és ehhez képest olyan nagy volt a forgalom, hogy nagyon örültem, hogy nem én vezetek. 

Theth egy pici falu egy nagyon mély völgyben. Miután kiszálltam, felmértem a lehetőségeket. Cél volt szerezni vizet és leket, és enni valahol. Erre mind volt lehetőség egy kisboltban ami egyben kávézó is volt. Automatából vettem ki leket a biztonság kedvéért, mert nem volt egyértelmű számomra, hogy mennyire fogadnak el eurót. (Utóbb kiderült, hogy mindenhol lehet euróval fizetni.) A capuccino, amit rendeltem, komoly kihívást okozott a pultosnak, kért segítséget, és negyed óra múlva kaptam is egy kávét. Közben elmajszoltam a tuc kekszet és 7days croissant-t, ami az ebédet képezte. Szerencsére ráértem. Úgyis át kellett pakolnom a hátizsákomat utazósból túrázósba. Miután ez sikerült, még töltöttem vizet, és kihasználtam az utolsó vécélehetőséget, aztán nekivágtam a hegynek. 

Ekkorra már bőven délután volt, nagyon sütött a Nap, és a kő is tüzelt a talpam alatt. Egy darabig egyáltalán nem volt árnyék, aztán egyik árnyékfolttól a másikig araszoltam szépen fölfelé. Meredeken fölmászni nagy melegben nem kifejezetten kellemes, de azért igyekeztem. Nem mellékes, hogy az utazás előtt nem sokkal kezdtem egy új gyógyszert szedni, aminek a mellékhatása, hogy az ember extraérzékeny a melegre.

Szép lassan hagytam el a vendégházakat. Az úton főleg szembe jöttek, gondolom, olyanok, akik már a túrájuk végén tartottak. Az utolsó “kávézó”-ban megálltam. Ezek a kávézók, vagy bárok, a települések környékén viszonylag rendszeresek. Jellemzően egy bódéból, egy kifeszített ponyvából, és padokból állnak. A legtöbbnél dobozos üdítők áznak egy kád hideg vízben, ezen kívül tartanak chipset és zöldalmát. Ide kocsival nem lehet eljutni, de lóval, öszvérrel, és esetleg motorral igen. A kávézóban feltöltekeztem vízzel, pihentem egy kicsit, és alkottam némi tervet az alvásra. Innen még nagyjából egy órát mentem, amikor kiértem arra a mezőre, amit kinéztem sátrazni. Sátrazásra kiválóan alkalmas volt, csak sajnos a hozzá tartozó forrás csak a térképen volt, a valóságban nem. Ez azt jelentette, hogy másnap korán kell kelni, mert a vizem nem fog sokáig kitartani. Sátrat vertem, vacsorát főztem, és a körülöttem lévő hegyekben gyönyörködtem. Egy német pár a mező másik oldalán vert sátrat, és velük cseréltem némi kaját vízre, ami nagyon jól jött. Aztán besötétedett, és hamar el is aludtam.

Reggel fél óra alatt összepakoltam, és elindultam tovább fölfele. Az első patak ki volt száradva, úgyhogy nem voltak nagy reményeim, de a második patakban volt víz, aminek nagyon örültem. Itt megmosakodtam, és feltöltekeztem vízzel, miközben próbáltam zabkását főzni, viszonylag sikertelenül. Közben jöttek tehenek inni a patakból, akiket aztán egy lány kikötött a hegyoldalban. Innen még meredekebben ment az út egy darabig. Találtam egy szép nagy lapos követ, amin henyéltem egy kicsit, meg írtam naplót. Közben többször mentek el mellettem teherhordó lovak. A teher, amit hordanak, a turisták táskái, akik kirándulás közben nem akarják ezeket cipelni. A Valbonai hágó előtt nem sokkal cserélnek terhet – a hegy egyik oldaláról az egyik kupac ló fölmegy, a másik kupac ló a másik oldalról, csomagot cserélnek, és mennek vissza. A hajcsár gyalog. Ami a kirándulóknak kihívás, azt a hajcsár minden nap megteszi. A hágó maga nagyon szép volt, szinte körbe lehetett látni a hegyeket. A hágót jelző oszlopra természetesen tettem transz matricát. A leereszkedés szintén meredek volt, úgyhogy nem kapkodtam el. A térkép jelzett egy védettebb pontot, itt terveztem ebédelni, de ez sajnos nem igazán létezett. Mivel nem volt szélvédett hely, főzni nem tudtam, így csak kimásztam egy sziklára enni némi snacket, mert a langyos zabkása már rég volt. A leereszkedést folytatva találkoztam egy helyi kutyával, aki egy forrásból ivott, aztán egy Nero névre hallgató turista kutyával, aki a rövid lábai ellenére nagyon ügyesen lavírozott a hegyoldalban. Leértem ahhoz a forráshoz, ahol sátrazni terveztem, de sajnos erre nem volt mód, mert a forrásra épült egy kávézó. Így folytattam az utat lefelé. Egy kanyarban forraltam vizet az ebédhez, amit aztán visszatettem a táskámba ázni, amíg haladok tovább. Sajnos itt következett egy meredekebb rész, és az egyik botomat odaadtam valakinek, aki nagyon szenvedett, és így még vagy egy órát mentünk együtt, amíg már tényleg majdnem a hegy lábánál voltunk. Itt végre megettem az ebédet (vagy inkább étkezést). Majd megkerestem a patakot, amihez valahol tartozott egy vízesés is, de már nagyon fáradt voltam, és későre is járt, úgyhogy fölmásztam a hegyoldalba egy tisztás szélére sátrat verni. Úgy ki voltam merülve, hogy rögtön el is tudtam volna aludni, de előtte még rávettem magam némi vacsorázásra. 

Reggel fél hét körül lementem a patakhoz mosakodni és vizet tölteni. A víz nagyon hideg volt, de nagyon jól esett. Délelőtt a sátorban pihentem, olvastam, naplót írtam, néztem a lombokat. Aztán összeszedtem magam, és elmentem a következő kávézóig, ahol ittam egy kólát, és nekik kukájuk is volt, úgyhogy ki tudtam dobni az elmúlt napok szemetét. Láttam, hogy van transzfer a következő faluig, és mivel tudtam, hogy ennek egy nagy része autóút, megkérdeztem, hogy mennyiért vinnének el. Száz eurót kértek, amit én sokalltam, úgyhogy elindultam gyalog. Azt gondoltam, hogy beérni Valbonába sima liba lesz, nagyjából szintben megy az út, amin autók is mennek, de tévedtem. Az egész egy kőmederben ment, árnyék nuku. Szerencsére egy forrás volt útközben, ahol jól bevizeztem magam. Egyszer csak elértem a hotelt, ahol a betonút kezdődött. És a rengeteg szemét at út mellett, járda vagy gyalogút sehol. Viszont sok külföldi autó, az egyiket sikerült is lestoppolnom, egy nagyon kedves francia család volt, akik nagyon összehúzták magukat, hogy beférjek a kocsijukba. Elvittek a valbonai “bolt”-hoz, erős idézőjelekkel. Némely kávézóban nagyobb volt a felhozatal, mint itt. De nem baj, a lényeg a víz, ami szerencsére volt. És árnyék is. Némi pihenés után még lementem a patakhoz, ahol az utazóközönség pancsolt, és jól bevizeztem magam, mielőtt továbbindultam volna Cerem felé. Ez is jópár km autóút volt, azt reméltem, hogy sikerül lestoppolnom egy autót, de sajnos sehol se lehetett félreállni. Itt tényleg az autóúton kellett gyalogolni, ami szerintem elég felháborító. Ráadásul az út szélén rendszeresen nagy aknák voltak, ez nem növelte a biztonságérzetemet. Egy vendégháztól nem messze sátraztam, a tehenek mellett. Nem nagyon volt más opció, mert a hegy egyébként olyan meredek volt, hogy nem lehetett rá sátrat állítani. Itt megint viszonylag alacsonyan voltam, így éjjel se volt hideg, úgyhogy a sátram külsejét nem is tettem fel. A belsejének meg szúnyogháló a teteje, és így olyan volt, mintha a szabad ég alatt aludnék. 

Reggel igyekeztem gyorsam összepakolni, mert ahogy kibukkant a Nap, nagyon meleg lett. Lementem a patakhoz, ahol találtam egy nyugodt részt, ahol tudtam mosakodni, elmosni a reggeli után koszos edényemet, és kimosni néhány ruhát (természetben használható szappannal). Aztán bementem a vendégházba egy kávéra. Közben föltöltöttem a telefonomat és hosszan naplót írtam. Találkoztam két német túrázóval, akik közül az egyik rosszul volt, és kerestek egy kocsit Cerembe. Ehhez én is betársultam. A pincér azt mondta, amikor szólunk, ahhoz képest fél óra, amíg jön a taxi. Aztán kiderült, hogy ő a taxi. Cerembe föl nincs jó út, én nem is mertem volna sima kocsival megpróbálni, de láthatóan ő gyakorlott volt. Közben találkoztunk az unokatestvérével, aki, mint kiderült, Ceremben dolgozik. Ez meglepett, mert úgy tudtam, Cerem azok közé a falvak közé tartozik, ahol csak juhászok laknak és csak nyáron. Sofőrünk a háromnegyedórás út alatt legalább öt cigit elszívott, így föltűnt, hogy van egy remek öngyújtója. Ezt meg is vettem tőle, mert az öngyújtó, amit hoztam, nagyon döglődött, és egy örökkévalóságig tartott minden alkalommal begyújtani a gázfőzőt. 

Ceremben kiszállva megint azzal szembesültem, hogy nap közepe van, hétágra süt a Nap, és előttem egy hegy. Találtam egy kis patakot, ahol megint jól bevizeztem a ruhámat, és nekiindultam. Ez nem volt egy kellemes út. Meglepően nagy volt rajta a forgalom, csupa terepjáró, ami fölverte a kőport. Ráadásul a vízforrások se tűntek kifejezetten tisztának. Az egyiknél megtöltöttem az egyik üvegemet, hogy a biztonság kedvéért legyen nálam víz, de végül nem ittam belőle. Szerencsére elértem az utolsó (és egyetlen) kávézóhoz. Itt a holland túrázóktól próbáltam megtudni, hogy mi a vízhelyzet följebba hegyen, de sajnos ők is abba az irányba mentek. Így aztán itt föltöltöttem magam teljesen, és öt liter vízzel indultam tovább. Az út ugyanígy folytatódott, egészen a határig ki volt marva a hegyoldalból. A határnál szerencsére ösvényre váltott. Ennek egyrészt azért örültem, mert sokkal kellemesebb, másrészt, meg mert ha az építkezésből hazafelé rámdudáló munkások visszafordulnak, ide kisebb eséllyel tudnak követni. Itt táboros dalokat énekeltem, kíváncsi voltam, mennyi jut eszembe magamtól. 2007 óta ez az első év, hogy semmilyen minőségben nem voltam táborban, ami azért elég hosszú idő. Hét körül értem el azt a tisztást, amit kinéztem sátrazni, nem sokkal egy forrás fölött. Gyorsan fölállítottam a sátor alsó rétegét, és bemásztam, mert minden tele volt legyekkel és szárnyashangyákkal. Már ment le a Nap, és a két hollandon kívül nem láttam más túrázót egész nap, úgyhogy nem feltételeztem, hogy társaságom lesz. Épp meztelenül ültem a sátramban és néztem a naplementét, mikor felbukkant két túrázó, akik szintén itt akartak sátrazni. Sebaj. Itt sokkal magasabban voltam, mint előző este, úgyhogy hideg is volt éjszaka – most először a kabátomat is elő kellett vennem. De egyébként nagyon szép tiszta éjszaka volt, gyönyörűen sütött a Hold.

Reggel hosszan vártam, hogy a sátram megszáradjon. Egy darabig olvastam, aztán lementem mosakodni és vizet tölteni a forráshoz, és találkoztam a két német túrázóval akikkel együtt taxiztunk. (BTW a “taxi” az maximum attól taxi, hogy ezt egy darab kartonpapír hirdeti a szélvédőn. A mienken ez se volt.) A sok túrázón kívül helyiek is jöttek, áfonyát szedni. Ez a montenegrói oldal volt, innen szépen visszakúsztam a határhoz. A határnál ült két túrázó, akiket ugyan én nem ismertem meg, de ők megismertek. Mint kiderült, ahhoz a csoporthoz tartoztak, akik közül az egyiknek adtam a botomat pár nappal korábban. Kicsit beszélgettünk, ők Doberdolból jöttek, amerre én mentem, és adtak néhány tippet. A határ alatt kicsivel volt egy kávézó, ahol pihentem egyet. Megtöltöttem a vizeimet, és itt ettem életem legjobb burekjét, még meleg volt. Naplót írtam, amíg a tollam ki nem fogyott. Utána már csak a teheneket hallgattam a háttérben. Innen továbbindultam, a korábbi túrázók tanácsára az erdeibb úton. Ez jó választás volt, ide valóban nem jöttek terepjárók. Láttam egy kupac fiatal bocit, nagyon helyesek voltak. Itt láttam először igazán olyan kunyhókat, amilyeneket erre a környékre képzeltem. Amik tényleg csak össze vannak tákolva, és csak ideiglenesen laknak bennük a juhászok. Az ösvény keresztülment egy vendégházon, ami szintén egy ilyen kunyhó volt, itt kértem egy kávét, mert az étlap kávéból állt. Ez volt életem legrosszabb kávéja, egy apró csészében érkezett, aminek a fele zacc volt. Én azt hittem, a zacc kávéban hagyása csak egy mítosz, de láthatóan tévedtem. Ezen a napon szerettem volna eljutni Doberdolig, és zuhanyozni egy vendégházban. Nem volt könnyű Doberdolba eljutni, mert hosszan kellett lefele ereszkedni, aztán a végén meglehetősen meredeken fölfelé. Ekkor már nem voltunk sokan az úton, csak az ilyen mindentcipelős-sátrazós típusok, mint én. A vendégházban nem találtam helyit, akitől megkérdezhettem volna a zuhany dolgot, úgyhogy csak megtöltöttem a vizeimet, és lementem a patak mellé sátrazni. Itt nem akartam inni a patakból, mert a völgyben a házak alatt folyt. A völgy vastagon volt fedve tehénylepénnyel, de legalább puha volt. Amíg a vacsorám készült, kicsit megmosdottam a patakban, és észrevettem, hogy a gyógyszertári naptej ellenére, mintha kissé leégtem volna. Ez volt az első nap, hogy nem a hosszúujjú napvédő kapucnisomban voltam, de útközben nem éreztem, hogy ez baj lenne. Most, ahogy egy héttel később ezt írom, kicsit hámlok, de nem vészes. Itt megint alacsonyabban voltunk, és nem volt hideg éjszaka. 

Szokás szerint a Napra ébredtem. Reggeli, mosakodás, összepakolás, és indultam a hegynek. Végigmentem a “falun”, ami két nagyobb vendégházból, és néhány egyéb kunyhóból állt. Közben sok állatot láttam, teheneket, lovakat, bárányokat. Eredetileg föl szerettem volna menni arra a pontra, ahol a három ország összeér, de az idevezető utat nem találtam meg, úgyhogy csak úgy nagyjából mentem fölfelé, és csodáltam az egyre szebb kilátást. Egy ponton a teheneket követtem, akiknek voltak kialakított ösvényeik a hegyen. És csomó áfonyát szedtem útközben, ami azért is jól esett, mert friss zöldség-gyümölcsöt nem nagyon ettem az út alatt (egy-egy zöldalmától eltekintve). Megint elértem a határt, ls elkezdtem leereszkedni a montenegrói oldalon. Egy szélvédett ponton főztem némi ebédet, és találkoztam két túrázóval azok közül, akikkel előző este kerülgettük egymást. Majd szépen battyogtam tovább, némi tehén, némi málna, némi áfonya, és még szedret is találtam, most először. A célom egy kiemelten természetvédelmi területen lévő apró tó volt. Azt reméltem, hogy itt majd szépen megpihenek, úszok, satöbbi. Eredetileg sátrazni is terveztem, de aztán sajnos észrevettem, hogy ez a rész annyira védett, hogy nem szabad sátrazni. És emiatt ez az egész tavas rész nekem kifejezetten csalódás volt. Mert annak ellenére, hogy ilyen hiper-szuper védett terület, nagyon különleges flórával és faunával, tök szemetes volt, hiába nem szabad tüzet gyújtani, mindenütt tűzrakások nyoma látszott, és ráadásul iszonyú hangzavar volt, mert a helyi menő csávók bömböltették a zenéjüket, össze-vissza üvöltöztek, és riasztópisztollyal durrogtattak. És láttam, hogy a tiltás ellenére vanna, akik itt sátraznak, úgyhogy amúgy sem lettem volna egyedül. Kicsit azért pihentem itt, és a vízbe is bementem, ami sajnos nagyon mocsaras volt, viszont láttam benne szalamandrákat. Egy szikla fölsértette a korábban kiszakadt vízhólygaomat, így legalább hasznos volt a betadin és ragtapasz, amit vittem magammal. Közben a hangszórósok elmentek, de jöttek helyettük mások, akik hangszóró nélkül is nagyon hangosak tudtak lenni. Nekem a természet tiszteletéhez hozzátartozik a viszonylag csöndben levés, de ez láthatóan itt másképp van. A tótól visszamásztam a sziklán az útra, és itt megtöltöttem a vizeimet. A menedékházat már valaki elfoglalta, úgyhogy mentem tovább sátorhely után nézni. Találtam is egy remek mezőt, ami ugyan kicsit ferde volt, de azért kibírható. Itt legalább nem volt senki más. Sátor fölállít, kipakol, vacsorához víz forral. Este még egész hosszan olvastam, amíg a lámpám el nem kezdett lemerülni. Egy túrázásról szóló könyvet hoztam magammal, ami egy százötven kilós nőről szól, aki megmászta a Kilimanjarot. Ehhez az úthoz igazán jó választás volt.

Ez volt a legrosszabb éjszakám, a hideg és a ferde talaj kombinációja nem vezetett nyugodt alváshoz. Még a kabátomban is fáztam, de a ferdeséget sikerült egész jól megoldanom, a félig tele hátizsákkal alátámasztottam a matracomat. Így aztán reggel viszonylag későn ébredtem, és amikor kimásztam a sátramból, ott állt egy bácsi, akiről kiderült, hogy áfonyát szed a feleségével. Szeretett volna velem beszélgetni, de ez nem volt kölcsönös, részben mert nem volt közös nyelvünk, részben, mert szerettem volna hamarabb kereket oldani, mint hogy áfonyázás közben megtalálja, hogy előző este hol púdereztem az orromat. Így aztán útnak indultam Plav irányába. Plav egész rendes település, itt szerettem volna becserkészni egy zuhanyt. De addig még volt néhány óra gyaloglás. Az erdőben találkoztam sok tehénnel, es egy nagyon fiatal kutyával, akihez fiatal emberek is tartoztak. Ezen a szakaszon a jelzések is nagyon szépen megvoltak, és forrás is bőven volt. Sőt, néhány padot is építettek. Az egyik forrásnál szóba elegyedtem egy ír sráccal, aki még megy majd Albániába, és oda is adtam neki a maradék leket, aminek nagyon örült. Néhány kilométerre Plavtól átkeltem egy szimpatikus patakon, ahol biztos nagyon jól lehetett volna fürdeni, de már elég fáradt voltam, és szerettem volna odaérni. 

Plav nagyobb hely, mint képzeltem. A város szélén épp egy esküvőre készültek, néhányan táncoltak is. Hatalmas temető, én még nem láttam muszlim temetőt, nagyon érdekes, hogy a sírok mind egy irányba néznek. A főutca egyik végén épp bolhapiacot tartottak, számomra teljesen értelmezhetetlen volt, hogy a közlekedés mi alapján történik, de nagyobb sérülés nélkül sikerült átverekednem magam rajta. Egy autó ugyan hátulról nekem jött, de mikor dühösen néztem rá, bocsánatot kért. Találtam egy boltot, ahol gyorsan szereztem is egy narancslevet, amire napok óta vágytam. A hostelt sikerült megtalálni, de sajnos zárva volt. Ez nem volt ideális, mert a telefonom tíz százalék körül tartott, és egyébként se volt internetem. Így aztán mentem tovább a főutcán, ahol belefutottam egy Palesztináért való tüntetésbe, amit néztem egy darabig. A tüntetés része volt némi imádkozás is, ami nekem szokatlan, és közben odajött hozzám egy nagyon kedves kutya, akivel kicsit barátkoztam. A főutcán továbbállva megtaláltam a turisztinfót, ami egy nyitott iroda volt, ember nélkül. Egy darabig vártam, és már épp feladtam volna, mikor megjelent egy ember, akitől elkértem a wifijelszót. Ez nem segített nagyon sokat, mert bookingon csak vagy drága, vagy nem szimpatikus helyeket találtam, úgyhogy úgy döntöttem, marad a város túloldalán lévő tóparti kemping. Útközben bementem egy boltba venni további narancslevet és bureket. A kempinghez érve nagyon nem szimpi vibe-okat éreztem, nem volt más sátor, és a vizesblokkhoz úgy tűnt, hogy a tulaj házába kell bemenni. Így inkább visszamásztam egy korábbi szálláshoz, ami ugyan nem tűnt kiemelkedőnek, de nem is tűnt rossznak, és volt benne szabad ágy. A tulaj tudott angolul, és egész rendes volt. Kaptam ágyat, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne csak beledőljek, ahogy vagyok. Elmentem zuhanyozni, aztán kézzel kimostam a ruhámat, aztán még egyszer zuhanyoztam, nagyon jól esett. Aztán bemásztam az ágyba, és csatlakoztam a wifire. És sajnos azzal szembesültem, hogy Montenegró nagy része ég, nyilván magában is tragédia, de az én további terveimet is keresztül húzta. Úgy döntöttem, az a legjobb, ha szundítok egyet. Este hat körül ébredtem.  Közben felbukkant az ír srác, akiről kiderült, hogy az alsó ágyban alszik, és invitált pizzázni a többiekkel, de én ehhez túl fáradt voltam. Úgyhogy inkább foglaltam szállást másnapra Podgoricába, és kinéztem egy buszt is. Megkérdeztem a tulajt, hogy mit tud arról, hogy a tüzek mennyire akadályozzák a közlekedést, azt mondta, nem kell ezen aggódni. A gázpalackot a hostelben hagytam, némi maradék szárított kajával együtt. Biztos lesz, aki örül neki. 

Arra ébredtem, hogy a szoba üres, és takarítanak. Ez fél kilenc körül lehetett. Gyorsan összeszedtem magam, és elkotródtam. Egészen az első pékségig, ahol szereztem némi reggelit. (Ez az igazi albán pékség!) Megtekintettem a “buszpályaudvart” ami egy random parkoló volt, buszok, kocsiállások, vagy menetrendek nélkül. Még volt négy órám a busz indulásáig. Egy kicsit sétáltam, aztán leültem egy másik pékség teraszán. Befejeztem a könyvemet és naplót írtam. Aztán még bementem a boltba némi tápért, mielőtt mentem volna a buszhoz. Egy-két hozzám hasonló hátizsákos illető állt még ott. Átpakoltam a fontos dolgokat a kishátizsákomba, amit fölviszek a buszra, aztán még vártam egy darabig. Egyszer csak felbukkant a busz. A fölszállás kicsit körülményes volt, de sikerült. Érdekes, hogy a csomagért külön kellett fizetni. Régi busz, de volt rajta légkondi, aminek örültem, és minden ülésen lógott hányózacskó, ezt gyanús jelnek vettem. Igazából teljesen jó út volt, egy részén még aludni is tudtam. Nagyot kellett kerülni a hegyek miatt, úgyhogy Montenegró egész nagy részét bejártam. Még sípályákat is láttam. A menetrendhez képest egy órával hamarabb értünk Podgoricába. Furcsa érzés volt újra civilizációban lenni. 

Podgoricában bő két napom volt, és igazából nem voltak nagy terveim. Ez egy pici főváros, és augusztus (és hétvége) lévén sokminden zárva volt. És a hivatalos rendelet különben is az volt, hogy az ember maradjon otthon. A szállásomra menet bementem egy drogériába, és vettem némi tisztálkodószert, arcmaszkot, meg ilyeneket, azzal, hogy majd tartok egy spa-napot. Így is tettem, nagyon jó volt, fürdőkád, légkondi, fantasztikus TLC valóságshowk, amik az elmúlt tíz évben nem változtak. És még pizzát is tudtam rendelni, aminek azon túl, hogy kerek volt, nem sok köze volt a pizzához, de sebaj. Megkérdeztem a szállásadómat, hogy tud-e ajánlani masszőrt, azt mondta, tudna, de nem most, mert augusztusban a masszőrök nyaralnak.

Másnap délután elmentem egyet sétálni, mert mégiscsak zavart, hogy itt vagyok egy új városban, és nem látok belőle semmit. Egy kicsit sétáltam az óvárosban, közben jött egy nagy vihar, ami igazán jól esett. Tök egyedül voltam az utcákon, zuhogott az eső, de meleg volt, és közben zenét hallgattam kamaszkoromból, mert csak ezek voltak letöltve a telefonomra még a Spotify előtti időkből. A főtéren beültem egy kávézóba egy limonádéra, naplót írtam, és néztem a nem kifejezetten zajló életet. 

Utolsó reggel szépen összecsomagoltam, és búcsút vettem a jó kis szállástól. Megbeszéltem velük, hogy a cuccomat otthagyom a recepción, mert a gépem csak este ment. Szerettem volna elmenni a múzeumba, de sajnos zárva volt. Kinéztem egy queer könyvesboltot, sajnos az is zárva volt. Egy másik queer helyet is kinéztem, szintén zárva. A nagymecsetet már előző nap megnéztem, az ortodox templom nem hozott annyira lázba, hogy kigyalogoljak érte. További látványosságként említik még a “Mall of Montenegro”-t. A Mall of America az USA legnagyobb plázája, ami valóban egy látványosság. A “pláza” nagy része tulajdonképpen egy piac, ami a Lehel piacra emlékeztetett, csak még olyanabb. A piac előtt emberek a földön ülve árulnak mindent is, régi gyerekjátékoktól cigarettáig, amit lehet darabonként vagy kartonban venni. Az üzletektől nem estem hasra, bár a papír-írószer-könyvesboltban nézelődtem egy darabig. Érdekes felfedezés volt, hogy a külföldi neveket lefordítják úgy, mintha magyarul a George-ot Dzsordzsnak írnánk.

Ezután találtam egy szimpatikus kávézót, ahol hosszan naplót írtam. Megkérdeztem egy fodrászatban, hogy tudnak-e fogadni, de csak másnapra lett volna időpontjuk. Így szundítottam egyet egy padon egy kellemes parkban, aztán elmentem összeszedni a cuccomat, majd kimentem a buszpályaudvarra, ahol elértem az aznapi utolsó buszt a reptérre. A busz egy külön élmény volt, mert egy kisbusz volt, aminek nem volt csomagtartója, úgyhogy mindenki az ölében fogta a csomagját. Légkondi se volt, de a sofőr ezt remekül megoldotta azzal, hogy végig nyitott ajtóval mentünk. Közben az egyik oldalon látszott a lemenő Nap, a másikon a füst az erdőtüzekből. A reptéren hosszan kellett sorbaállni, mert a biztonsági ellenőrzés és az útlevélellenőrzés nincs folyamatosan nyitva, csak a konkrét járatok előtt nyitják ki őket. Viszont bent tudtam egy kicsit tölteni a telefonomat, ami pont jól jött. Éjfél körül értem haza, jól esett a saját ágy.

Összességében ez egy nagyon izgalmas kaland volt, sok természettel, de több emberrel és infrastruktúrával, mint amire számítottam. Arra mindenesetre nagyon jó volt, hogy megszakítsa a mindennapjaimat, és némi reflektálásra adjon lehetőséget. Ha valahova visszamennék, az azt hiszem, Doberdol környéke lenne. Az is tanulság, hogy ha tényleg természetben akarok lenni, akkor talán Európa határain túl kell keresgélni. És azt hiszem, a következő kalandom víz-központúbb lesz, mert abból kevesebb jutott most, mint szerettem volna. De nagyon jó volt olyan helyen járni, ahol még nem jártam, ennek mindig van egy üdítő hatása. És a legjobb, hogy mennyi állattal találkoztam közben! Ezt nem is írtam, de egy nyáj egyszer odajött hozzám, ott bégettek nekem, és hagyták, hogy simogassam őket. 

Majd jelentkezem.

Ui. Ha valaki utazna erre a területre, szívesen továbbadom a térképeimet.