Zephyr Spring

Kedveseim!

Nemrég volt egy egészen blognak való kalandom, úgyhogy most megosztom veletek. Már egy ideje futó projektem, hogy Ausztria minden tartományába eljussak. Ezt részben azért csinálom, mert környezetvédelmi szempontból jobb közelben utazni. Másrészt viszont, mert fontosnak tartom, hogy jobban ismerjem az országot, amiben élek, legalább földrajzilag. A kilenc tartományból hétnél tartottam (azt nem számítom, ahol azelőtt jártam, hogy ideköltöztem).

A soron következő tartomány Voralberg volt. Este tizenegykor fölszálltam egy éjszakai vonatra Bécsben. Most először aludtam az ÖBB minikabinjában (nagyon érdekes élmény volt, tudom ajánlani). Nagyon sokat ugyan nem aludtam, de azt hiszem, az inkább függött az én érzékenységemtől, mint a vonattól. A kapszula 188 cm hosszú, és 63 cm széles. Ez alváshoz pont elég. Van benne konnektor, a wifi kiválóan működött, lehajtható asztal, tükör, kis ablak, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyetlen hiba, hogy fölső kabint foglaltam, és nagy csomagtér csak az alsóban van, így kénytelen voltam a nagy hátizsákomat is elhelyezni ebben a térben, ami némileg kihívás volt. Fél hét körül egy csapat utas hangos hütte-zene hallgatásba-éneklésbe kezdett, ettől őszintén szólva el tudtam volna tekinteni.

Fél kilencre értünk Bregenzbe (nappali vonaton nem ilyen hosszú az út). Kisétáltam a Bodensee partjára, ahol kicsit nyújtottam, és elmajszoltam a vonaton kapott reggelit. Ez két zsömle, vaj és lekvár volt, és én nem hívnék reggelinek valamit, amiben nincs fehérje, dehát itt ezt eszik.

A város nagyon csandes volt, mintha reggel hat és nem kilenc lett volna. Miután elolvastam az útikönyvből kimásolt infókat, körbesétáltam a városban, ami kábé megyeszékhelynek felel meg, de az én definícióim szerint ez inkább egy falu. Az árak már majdnem svájciak, 5.60 lett volna egy szimpla capuccino, így inkább maradtam a sparos kávénál. Itt mindenütt hegyek vannak, települések küztük a völgyben, itt megy a vonat meg az autópálya is, és a városokból felvonók mennek föl a hegyre. Eredetileg azt terveztem, hogy majd jól fölmegyek a hegyre gyalog, de az alváshiány miatt inkább úgy döntöttem, fölmegyek a felvonóval. Ez jó döntésnek bizonyult, mert találtam egy ingyenes csomagtárolót a felvonó aljában, ahol a holmim nagy részét ott is hagytam. A felvonózás nem az én műfajom, egy nagy kupac ember bepréselődik egy kicsi zárt helyre, gyerekek sipítoznak, egyhelyben kell állni, ami a hátamnak nem jó, és egyáltalán, manul manul. A tetőn viszont általában minden nagyon szép. Ez itt is így volt, ezek a milka reklám hegyei.

A tetőn némi naplóírás után felkerekedtem kirándulni – a cél az emberek elkerülése volt, ez alapján mentem nagyjából abba az irányba, amit jónak képzeltem. Illetve először még megnéztem a mormotákat, akik nagyon helyesek voltak, és nem úgy tűnt, mintha zavarta volna őket a nézőközönség. 

Az összes mező körbe volt kerítve, ami engem eléggé piszkált, mert mi értelme a szép természetnek, ha nem lehet belemenni. Egy helyen be is másztam, mert már muszáj volt lefeküdnöm, és az út közepén ezt mégse lehet. Itt szunyókáltam egyet, meg rajzoltam egy kicsit, kihasználva a napsütést – ebből nem volt sok.

Majd folytattam a túrát, amíg vissza nem értem a városba. Itt begyűjtöttem a cuccomat, szereztem némi táplálékot, és vettem ki pénzt, mert a kemping, ahova tartottam, nem fogad el kártyát. Itt ugyanis nem szabad vadkempingezni, és asszem ezt elég komolyan is veszik, nem úgy, mint Magyarországon.

A kemping kábé egy óra sétára volt, amiből már csak negyed óra volt hátra, mikor elkezdett zuhogni az eső. De nem baj, nem vagyunk cukorból. A recepciós meglepően kedves volt, még javasolta is, hogy szerinte hova tegyem a sátrat, mert ott védik legjobban a fák. Egyedül voltam sátorral, viszont lakókocsiból rengeteg volt. Embert alig láttam, nem nagyon bújtak elő. Gyorsan fölállítottam a sátrat, és be is bújtam. Itt hosszan gondolkodtam azon, hogy mi a fenét csináljak másnap, mert ilyen időben nem tudok olyan magasra menni a hegyekbe, mint amit eredetileg terveztem.

Hosszú gondolkodás után arra jutottam, hogy majd reggel kitalálom, maximum megnézem a helytörténeti múzeumot. Úgy aludtam, mint akit fejbevertek, egészen fél négyig, amikor olyan hangosan vert az eső, hogy fölébredtem, és nem kifejezetten boldogan konstatáltam, hogy a sátram (amit most használtam először) az egyik felén nem vízálló, és szépen folyik be a víz. Kábé egy órát feküdtem ott, minden mozdulattal egyre vizesebb lettem, aztán elegem lett, és felkeltem. Felöltöztem, és elmentem egyet sétálni a tópartra, ki az öreg fához, ami egy kiszögellésen áll, és a google szerint egy látványosság. Közben lassan pirkadni kezdett. Ha embermentes sétára vágytam, az megvolt, érdekes módon hajnalban, zuhogó esőben nem sokan mászkáltak a susnyásban. Az öreg fánál csobbantam is egyet, bár nem volt meleg, de már úgyis vizes voltam.

Mire fél hét körül visszaértem a kempingbe, a másik két sátrazós futóbolond, akik utánam érkeztek, is nagyban pakolt. Én is sátrat bontottam, magamba tömtem némi banánt, és elindultam. Az egyfős sátram egy éjszakára 29 euró volt, ami szerintem egy rablás. Ha nem lehet bárhol aludni, akkor a kemping ennél megfizethetőbb kéne legyen. A város felé vettem az irányt, konkrét terv nélkül. Egy benszülött, aki épp reggeli egészségügyi sétáját végezte, elkapott, és rögtönzött idegenvezetést tartott, egy darabig angolul, aztán rájött, hogyy németül is beszélek, onnantól németül. Ebből kevesebbet értettem, mert nagyon akcentusa volt, de jólnevelten bólogattam. Még a víziszínpadhoz is bevitt, mert ismerte a biztonsági őrt – ez nekem tök nagy élmény volt, ott volt az összes díszlet, meg minden. Nyolc körül elváltak útjaink. Kérdeztem, hogy hol tudok venni egy kávét, erre azt mondta, hogy nem tudja, hogy nyitva van-e bármi. De menjek csak át Lindauba (tópart mellett, már a német oldalon), az úgyis szebb, mint Bregenz.

Azt gondoltam, az mégse lehet, hogy az egész városközpontban nem találok egy kávét, de már majdnem feladtam, mikor találtam egy pékséget, ahol le is tudtam ülni. Itt időztem kissé, nagyon jól esett, hogy nem esik rám az eső. Az idő kicsit kiderült, és úgy döntöttem, elindulok Bludenz felé, ahol eredetileg hosszabbat terveztem kirándulni, de azt gondoltam, egy kicsi talán belefér két felhőszakadás között. 11 körül ért oda a vonatom, véletlenül rossz vonatra vettem jegyet, de az ellenőr megsajnált, és nem büntetett meg. Bludenzben kigyalogoltam a város szélére, ahonnan föl akartam stoppolni a felvonó aljáig – ez kb 20 km, de kocsival is vagy 40 perc, mert csak lassan lehet menni az úton.

Az első fuvarom egy helyi volt, Philip, aki a kocsijában szállított fa között csinált nekem helyet, és az egész kocsiban pizzaszag volt, mert az első ülésen azt szállított. Két falunyit vitt. Miután kitett, a következő autó rögtön megállt. Négy fiatal srác vett föl, nagyon rendesek voltak, Konstanzból jöttek, hónapok óta tervezték ezt a túrát, de az egyikük bulizni ment előző este, ezért nem volt a legjobb formában. Nem annyira tudták, hogy merre mennek, de szerencsére én igen, és különben is csak egy út volt a hegyen, szóval nem vesztünk el. Ők végül elvittek a felvonóig, ahol elbúcsúztunk, mert ők gyalog mentek föl a hegyre.

Lünersee nagyon szép volt, nagyon kék, néha a felhő is beleült, a hegyek körülötte meg havasak voltak. Sajnos fürdeni nem lehetett. Itt is szundítottam egyet a parton, ahol a hó visszaverte a napfényt, ott egész meleg volt.

A három órai felvonóra sikerült visszaérnem – a fél ötös vonatot akartam elérni. Itt már eldöntöttem, hogy hazajövök, mert ha a hegyekbe úgyse tudok rendesen fölmenni, igazán kár szivatni magam.

Az eső egyre jobban esett, így szerencsére gyorsan föl is vettek. Az első fuvar egy német leszbikus pár volt, egy nagyon fenszi kocsiban. Ők is túrázni jöttek a hosszúhétvégére, és nem voltak oda az időtől. Mondták, hogy nem szoktak stopposokat fölvenni, de én olyan szimpatikusnak tűntem. Queer szolidaritás ftw. Mikor kiszálltam tőlük a hoteljuknál, már egészen ömlött az eső. Elindultam a főút mellett abban a reményben, hogy találok valami tetőt, ami alá be tudok állni. Ez csak elég sokára sikerült, mikorra már mindenem átázott. Az utolsó fuvarom szintén egy bajor pár volt, akiktől kaptam némi snacket, és elvittek egészen a vasútállomásig, így még maradt fél órám a vonatig. Itt megkerestem a legszárazabb ruháimat, és gyorsan átöltöztem. Alig hét órával később már itthon is voltam, ahol koszosan-büdösen bedőltem az ágyba, és nagyon élveztem, hogy nem vagyok vizes.

Majd jelentkezem.