Zephyr Spring

Kedveseim!

Nagyon különös úgy blogolni, hogy közben a külföldön levésnek az a része, amiről blogolni szoktam, nem igazán történik. Úgyhogy itt egy poszt az életemnek a nem kifejezetten izgalmas elemeiről – arról, hogy mivel telik egy napom. Aki az osztrák turisztikai érdekességekre vágyik, az nyugodtan ugorja át.

Alapvetően kétféle napom van, amikor bemegyek az irodába, és amikor nem – az otthon ülésről nem fogok írni, azt szerintem mindenki el tudja képzelni egyedül.

Ha bemegyek az irodába, akkor kicsit korábban kezdődik a nap. Reggel jógázok egyet, időnként futok is egy kicsit – sajnos a környéken sötétben elég veszélyes futni, mert a parkos részeken nincs világítás, és mindig félek, hogy kitöröm a nyakam – így aztán csak egy kis futás fér bele a napfelkelte és az indulás közé. A napfelkelte pont besüt a fürdőszobába, ami igazán költői hangulatot kölcsönöz a reggeli mosakodásnak. A macskák is nagyon szeretnek ilyenkor az ablakpárkányon tenyészni.

Időnként jóga meg futás helyett a reggelemet azzal töltöm, hogy kihasználom az otthoninál némileg jobban működő egészségügyi ellátórendszert, és különböző orvosokhoz járok. Ez azért is érdekes, mert a munkahelyemen és a lakásomon kívül a kormányhivatalokat és a rendelőket ismerem Bécsben – még sose éltem olyan helyen, ahol előbb tudtam, hogy hova menjek röntgenre, mint hogy hol tudok egy kávét venni. Az mindenesetre nagyon jó, hogy itt még egy orvos se küldött haza azzal, hogy ne hisztériázzak, meg biztos nem fáj igazából, ami Magyarországon egy visszatérő téma volt. (Akit érdekelnek a részletek, évek óta küzdök a hátammal, otthon semmit nem voltak hajlandóak csinálni vele, itt elküldtek röntgenre, kaptam kétféle fájdalomcsillapítót, hetente kapok injekciókat, és fizioterápiára is elküldtek – az állami orvos btw, aki amúgy tökéletesen beszél angolul). Az injekciókat a város másik végében kapom, ide nagyon szeretek utazni, mert az S-bahnról látszanak a havas hegyek a város északi szélén.

Munkába továbbra is biciklivel járok, továbbra is nagyon élvezem. Az irodában egyedül vagyok, a csapatból ketten járunk be néha, és úgy osztjuk el az irodákat, hogy ne legyünk egy légtérben. Bent is maszkot kell hordani – itt egyébként most már csak FFP2 maszkot fogadnak el, úgyhogy a sok szép maszkot, amit a maszkvarró barátnőm csinált, most kénytelen vagyok hanyagolni. Munka után rohanok haza, mert heti háromszor németem van. Itt mostanában sokat esett a hó, és a biciklim nem éppen erre van kitalálva, múltkor sikerült is jól elesnem. Legjobban azt sajnáltam, hogy a nadrágom elszakadt, mert ruhaboltok nincsenek nyitva. Szerencsére nem is kell kifejezetten kuturáltan kinéznem, úgyhogy azóta szakadt nadrágban járok.

Ez az egyetem előtt elsuhanó villamos.

A németóráimat most egy elég rémes tanár tartja, az őszit sokkal jobban szerettem. Ha ennek a kurzusnak vége, megpróbálok majd átállni magánórákra – ha valaki tud jó némettanárt, ne tartsa magában. Időnként német után még pszichológushoz is megyek, ahol kilenckor végzek, ami kicsit húzós – ilyenkor utána csak bedőlök az ágyba. Amikor nem ilyen hosszú a napom, akkor a lakótársaimmal szoktam némi szociális életet élni – rém praktikus, hogy ez belefér a lockdown szabályaiba. A házban történő eseményekről továbbra is privátban mesélek, de alapvetően nagyon örülök, hogy itt kötöttem ki.

Ez itt egy kilátás egy felüljáróról, hazafelé menet. Új útvonalon mentem, hogy útbaejtsek egy utcai polcot, ahova kidobásra ítélt élelmiszereket tesznek ki a nap végén.

Szóval nagyjából így telnek a napjaim, nem kifejezetten egzotikus, de csak nem marad örökre így.

Majd jelentkezem.