Zephyr Spring

Kedveseim!

Amint azt talán hallottátok, Bécsben kissé besűrűsödtek az események a mostanában. Egyrészt kitört a lockdown, másrészt múlt héten még egy lövöldözés is volt. Sokan írtatok, hogy jól vagyok-e, köszönöm az aggódást, se le nem lőttek, se covidos nem vagyok (egyelőre).

Kezdjük a lövöldözéssel. Aznap úgy mentem be dolgozni, hogy nem tudtam, mehetek-e majd másnap, mert másnaptól indult a lockdown. Ezért tömegközlekedéssel mentem, nem biciklivel, hogy, ha kell, haza tudjam hozni az irodai gépemet. Este későn végeztem, és mikor indultam volna haza, láttam, hogy az egyik lakótársam írt egy üzenetet, hogy lőnek az utcán, és egy listát azokkal a helyszínekkel, ahova ne menjünk. Ez eléggé megijesztett, mert nem voltam még hasonló helyzetben. (Mint később kiderült, az amerikai kollégáim sokkal rutinosabban reagáltak, mert volt már számos ilyen élményük.) Még sosem éltem át olyat, hogy tudtam, hogy valaki tőlem nem messze embereket öl – ez elég félelmetes. Metróra nem szálltam, a villamosról meg leszállítottak, úgyhogy csak tíz után értem haza. Itthon a nappaliban ültünk, csendben, mindenki a telefonját bújva, folyamatosan frissítve a híreket, a helyszínen ragadt barátok/ismerősök tudósítását várva. Elég nyomasztó volt.

(Egyébként ijedtség ide vagy oda, ha nekem valaki azzal jön, hogy ezért nem kell beengedni a menekülteket, meg Magyarország mennyivel biztonságosabb, azzal köszönöm szépen, nem szeretnék beszélgetni.)

A lockdown-t két hete jelentették be. Épp kint ültünk a tűznél, néhány nem itt lakó is jelen volt, nagyon szomorú volt abban a tudatban ott ülni, hogy most beszélek utoljára olyan emberrel, aki nem lakó- vagy munkatársam. Ezt az apokaliptikus érzést kommunista dalok éneklésével próbáltuk enyhíteni. Azóta Magyarország hasonló intézkedéseket vezetett be, úgyhogy nem magyarázom, mi a helyzet. Itt tovább fognak szigorítani, ami nem sok jóval kecsegtet. Nagyon remélem, hogy ezentúl is bejárhatok az irodába, vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi lakhelyem mennyire alkalmas a full time home office-ra. Múlt héten három napot itthonról dolgoztam, mert a lövöldözés után senki nem mehetett sehova, az elég kellemetlen volt. Azóta szereztem egy széket és egy asztalt, és egy fülhallgatót is rendeltem, mert az előzőm tönkrement. Ami azért okoz gondot, mert, ha mondjuk kilenckor meetingem van, akkor nem feltétlenül szeretném a szomszéd szoba lakóját ezzel ébreszteni. Az mindenesetre pozitív változás, hogy nem kell az ablakpárkányon gubbasztanom a laptopommal. Ahol egyébként nagyon szeretek gubbasztani, csak nem napi nyolc órát. A lockdown nem ideális arra sem, hogy a várost meg a lakóit megismerjem, de csak vége lesz egyszer. Az otthon-egyetem útvonalon kívül nem sok mindent láttam, azt viszont már egész jól ismerem. És feltett szándékom, hogy tartom magam a biciklizéshez, amit a hideg ellenére nagyon élvezek. És még rám sem köhögnek, mint a villamoson.

Tekintve, hogy nem járok izgi helyekre, izgi fotóim sincsenek. Ha valakinek nagyon hiányoznék, itt egy szuper szelfi, ennél a piros lámpánál mindig sokat kell várni, amíg végre a biciklisek is sorra kerülnek.

Ez a tároló békeidőben tele van biciklivel.

A legizgalmasabb hely, ahova megyek, az a bolt, ott találtam ezt a képződményt, aminek nem tudom, hogy akár Budapesthez, akár a saláta intézményéhez mennyi köze van.

Egyelőre nem tudom, mikor és milyen formában fogok hazamenni, de azért előbb utóbb csak sikerül. Kicsit az is visszatart, hogy ha hazamegyek, de nem lehet senkivel találkozni, az annyira nem szórakoztató – ezért a Karácsonyon is gondolkozom. Azért már tettem lépéseket az ügyben, ha bármit biztosan látok, majd szólok.

Továbbra is nagyon örülök a leveleknek, meg levelet írni is szeretek, és a posta remélhetőleg nem fog bezárni. Képeslapoknak szintén örülök, még messze nincs elég dolog a falamon.

Majd jelentkezem.