Kedveseim!
Az a nagy hírem, hogy már két hete Bécsben vagyok. Néhány fejlemény a legutóbbi poszt óta:
Vettem egy biciklit! Még sose vettem biciklit, és nem igazán tudtam, mit kell nézni rajta, de az eladó rém rendes volt, és végül egy nagyon kedves városi biciklivel távoztam. Első körben fizetés nélkül, mert csak készpénzzel lehetett fizetni, és az eladó biztatott, hogy nyugodtan vigyem el a biciklit az autmatás körre. Aztán visszamentem fizetni. A bicikli egyébként lila, és van rajta egy ’adventure’ felirat. Neve még nincs, lehet pályázni.
További hír, hogy kiköltöztem az airbnb-ből és beköltöztem a kommunába. Végre van konyhám! Éljen!
Bécsből egyelőre nem sokat láttam. Amennyit mégis, azt főleg a futásaim során. A futást jelentősen lassítja, hogy nem tudom, mi merre van, ezért rendszeresen meg kell állnom térképezni. Eddig viszonylag forgalmas helyen laktam (Viktor-Adler-Platz, ha érdekel valakit) így aztán sok piros lámpa is lassította a futást, ami elég bosszantó. Ma sikerült ez egyik kilométert 10 perc alatt megtennem, ami még nekem is igazán túlzás. Egyébként a mai futásom részben a Schloss Belvedere parkjában történt, ami igazán fenszi, kicsit furán is éreztem magam, hogy csak így átfutok rajta, de aztán szembe jött egy másik futó, amitől megnyugodtam. Migránsként mindig érzékenyebb vagyok mások viselkedésére. A menekültekért rendezett futás egyébként nagyon jó volt, gyönyörű idő, gyönyörű park, és még az egyetemről is találkoztam új arcokkal.
Az egyedül utazás érdekes mellékhatása, hogy idegen férfiak hirtelen rém segítőkészek lesznek. A bőröndömet például se föl, se le nem kellett cipelnem az airbnb-ből, mert mindig akadt valaki, aki megcsinálja. (Még az egyébként kihalt aluljáróban is megjelent valahonnan egy fiú, hogy segítsen-e. Szegény, nem lehetett idősebb tizenötnél, neki nem hagytam, hogy elvegye a cuccomat, még sérvet kap itt nekem.) Régen tiltakoztam ilyesmi ellen, de mióta vacak a hátam, el szoktam fogadni az ilyen típusú segítséget. Kifejezetten élénken él bennem az az emlék, mikor hét éve (te jó ég!) megérkeztem Maastrichtba, és a hatalmas bőröndömet az apuka szerette volna fölvinni a másodikra, ahol a szobám volt. Mire én hevesen tiltakoztam, hogy elbírom egyedül, feminista vagyok. Sajnos kétlem, hogy ha férfinek néznék ki, ugyanilyen vacak háttal, bármelyikük felajánlotta volna a segítséget. Pedig azt gondolom, sokkal jobb lenne mindenkinek, ha az lenne a norma, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak.
Az ilyen típusú “segítőkészség” másik érdekes példája: érkezésem napján leültem várakozni, mert a hostom elfelejtette, hogy jövök, és meg kellett várnom, amíg kitakarít. Ezen a téren mindig nagyon zajlott az élet. A mellettem ülő illetővel szóba elegyedtünk (németül, ami azért problémás, mert én nem tudok németül), vett nekem egy kávét, és felajánlotta, hogy lakhatok nála, egy évig, ingyen. Ez persze nyilván nagyon creepy, és nyilván nem költözök egy idegenhez, de érdekes visszajelzés, mert én azt hittem, annál már öregebbnek nézek ki, mint hogy ennyire hüjére vegyenek.
Majd jelentkezem.
Zephyr Spring 